Egy tragédia margójára

A hazai szociális munka és azon belül is a családsegítés egyik meghatározó szakemberének, szakszervezetünk egyik alapítójának, Talyigás Katalinnak az Inárcsi tragédia kapcsán született gondolatait osztjuk meg veletek.

Vas- Turcsányi Andrea szociális munkás emlékére, a szociális munka jelenlegi helyzetéről.

Egy rövid visszatekintés a szakma indulásáról.

Az 1980-as évek a változás éveiben egy maroknyi csapat készült egy új szakma, a szociális munkás szakma meghonosítására Magyarországon: szociális munkások egyetemi képzésére, új intézmények létrehozására: melyek célja többek között a válságba került családok hathatós, sokoldalú megsegítése, úgy, hogy minél gyorsabban változtathassanak életükön, tovább léphessenek a súlyos gondok megoldásában. Amikor elkezdtem ezt a munkát az egyik legelsők között létrejött családsegítő központban, a név -választás meghatározó volt számomra: Esély nevet kapta a VII. kerületi Családsegítő Központ, mert akkor valamennyien hittük, hogy a legfontosabb feladatunk, az esélyek növelése egy jobb életre, sok – sok bonyolult helyzetből való kilábalásra. Együtt dolgoztunk szociális munkások, jogász és pszichológus munkatársak: mai napig 25 év távlatából emlékszem munkaközösségünk minden tagjára, akik megküzdöttek a legnehezebb helyzetekkel: a lakást elvesztőknek otthont, de legalább szállást kerestünk, adósságot segítettünk törleszteni, a munkáját elvesztőknek újra munkát találni, családi tragédiákat megakadályozni, de legalábbis kezelni, éhezőknek, hajléktalanoknak konyhát működtetünk, a gyerekek saját családjuk segítés révén otthonukba maradhassanak. A munkánk nehéz, de reményt keltő volt, mert sikerült partneri kapcsolatot építeni az önkormányzattal, fővárossal ,a kormánnyal , mint az ELTE gyakorlatot oktató intézménye. Viták persze voltak, de figyelmet kaptak az eseteink, és többnyire nem azzal a mondattal zártunk egy-egy esetet, hogy sajnos nem tudunk semmiben segíteni. Precedens értékű megoldások születtek az újonnan alakult intézményekben a szakmában elterjedtek, meghonosodtak, egyre gyakorlottabb és elmélet területén is egyre felkészültebb stábok dolgoztak az egész országban. A képzés, és intézményfejlesztés együtt járt. . A kilencvenes évek közepén adtam át az Esély Család segítő Központ vezetését Tánczos Évának, és 2010-ig minden megszorítás ellenére az egyik legjobb közösségként működött ez és többi valóban kiváló intézmény nemcsak Budapesten, de Debrecenben, Miskolcon, Nyíregyházán, Pécsett, és kisebb városokban, ahol kiváló szakemberek dolgoztak.

Nincs külön számítás arról , hogy a szociális munka hány család kilakoltatását akadályozta meg, hány család rendezte segítségükkel konfliktusait, mennyien kaptak tényleges támogatást életük jobbra fordulásához, gyerekeik felneveléséhez. A bizonyítás és az érdekvédelem elmaradt. Politikai szinten 2006-t követően elhangzott: a jól-léti politikát fel kell adni, pedig pont erre nem jutott még a korábbi években sem elégséges költségvetési forrás. A szakmai munka lehetősége egyre szigorúbb feltétekhez kötötté vált, hatósági funkciók kerültek előtérbe csökkent a költségvetés. 2010-től a társadalom mélyszegénységbe jutott rétegeninek kitörési lehetőségei tovább csökkentek, a 2. világháborút megelőző politika elvei kerültek középpontba: még az „érdemes szegények segítésére” sincs elegendő eszköz, de szakember sincs, mert a bérek ebben az ágazatban a legalacsonyabbak. Akik mégis megmaradtak a szakmában eszköztelennek, kistelepülésen egyedül dolgoznak, szakmai hátterük kevés, szakmai tudás központok, mint korábban a Forrás Központok, Módszertani Intézetek nincsenek.

Mára az erőszak lett a szimbólum: az elkeseredett ügyfelektől fél a hatóságot képviselő munkatárs, arról kell tudást szereznie, hogyan védheti magát, ha gyereket emel ki a családból, ha nem tud segíteni a családok sorsán, de még temetési segély megszerzésében sem sikeres. Ha nem képes támogatást nyújtani a legkézenfekvőbb helyzetekben, mert a jogszabályok és a munkaeszközök hiányoznak, a kommunikáció ellenségessé válik, s a szakma alapja a bizalom veszett el. Az inárcsi ügyfél bűne nem menthető, de érthető: Négy gyerekkel kilakoltatása, köztük egy fogyatékos kisgyerekkel hajtotta az indulatos tettéig, de kollégánk halála is rendszerbűnre utal: ha korábban tud beavatkozni különböző probléma megoldásokkal : adósságkezeléssel, gyerekek neveléséhez adott támogatással, szállással, gyerekekkel , de legalább a fogyatékos gyerekkel való szakszerű foglalkozással, végrehajtás megakadályozásával. Ha az önkormányzat, a védőnő, az orvos, az ügyfelet védő jogász, a gyerekeket tanító pedagógus, a szociális munkással együtt dolgoznak ki már sokkal korábban beavatkozási célt, ha lenne védőháló a tragédia talán elkerülhető lett volna. Ma arra gondolok, hogy 44 évet, ennyit élt egy szociális munkás: életét adta másokért, miközben árvák maradtak kisgyermekei, ügyfelére börtön vár, s az Ő gyerekei valószínű állami gondozásba kerülnek. Meghalt a szociális munkás, és mindenki helyzete nehezebbé vált Inárcson. Két család gyerekei jövője vált szomorúvá. Rázzon fel ez az eset: küzdjünk a szakma megbecsülésért, a feltételek javításáért, a gyerekek jövőjéért!