A
hazai szociális munka és azon belül is a családsegítés egyik
meghatározó szakemberének, szakszervezetünk egyik alapítójának,
Talyigás Katalinnak az Inárcsi tragédia kapcsán született
gondolatait osztjuk meg veletek.
Vas- Turcsányi Andrea szociális munkás emlékére, a szociális munka jelenlegi helyzetéről.
Egy
rövid visszatekintés a szakma indulásáról.
Az
1980-as évek a változás éveiben egy maroknyi csapat készült egy
új szakma, a szociális munkás szakma meghonosítására
Magyarországon: szociális munkások egyetemi képzésére, új
intézmények létrehozására: melyek célja többek között a
válságba került családok hathatós,
sokoldalú megsegítése, úgy, hogy minél gyorsabban
változtathassanak életükön, tovább léphessenek a súlyos gondok
megoldásában. Amikor elkezdtem ezt a munkát az egyik legelsők
között létrejött családsegítő központban, a név -választás
meghatározó volt számomra: Esély nevet kapta a VII. kerületi
Családsegítő Központ, mert akkor valamennyien hittük, hogy a
legfontosabb feladatunk, az esélyek növelése egy jobb életre, sok
– sok bonyolult helyzetből való kilábalásra. Együtt dolgoztunk
szociális munkások, jogász és pszichológus munkatársak: mai
napig 25 év távlatából emlékszem munkaközösségünk minden
tagjára, akik megküzdöttek a legnehezebb helyzetekkel: a lakást
elvesztőknek otthont, de legalább szállást kerestünk, adósságot
segítettünk törleszteni, a munkáját elvesztőknek újra munkát
találni, családi tragédiákat megakadályozni, de legalábbis
kezelni, éhezőknek, hajléktalanoknak konyhát működtetünk, a
gyerekek saját családjuk segítés révén otthonukba
maradhassanak. A munkánk nehéz, de reményt keltő volt, mert
sikerült partneri kapcsolatot építeni az önkormányzattal,
fővárossal ,a kormánnyal , mint az ELTE gyakorlatot oktató
intézménye. Viták persze voltak, de figyelmet kaptak az eseteink,
és többnyire nem azzal a mondattal zártunk egy-egy esetet, hogy
sajnos nem tudunk semmiben segíteni. Precedens értékű megoldások
születtek az újonnan alakult intézményekben a szakmában
elterjedtek, meghonosodtak, egyre gyakorlottabb és elmélet
területén is egyre felkészültebb stábok dolgoztak az egész
országban. A képzés, és intézményfejlesztés együtt járt. . A
kilencvenes évek közepén adtam át az Esély Család segítő
Központ vezetését Tánczos
Évának, és 2010-ig minden megszorítás ellenére az egyik legjobb
közösségként működött ez és többi valóban kiváló
intézmény nemcsak Budapesten, de Debrecenben, Miskolcon,
Nyíregyházán, Pécsett, és kisebb városokban, ahol kiváló
szakemberek dolgoztak.
Nincs
külön számítás
arról , hogy a szociális munka hány család kilakoltatását
akadályozta meg, hány család rendezte segítségükkel
konfliktusait, mennyien kaptak tényleges támogatást életük
jobbra fordulásához, gyerekeik felneveléséhez. A bizonyítás
és az érdekvédelem elmaradt. Politikai szinten 2006-t követően
elhangzott: a jól-léti politikát fel kell adni, pedig pont erre
nem jutott még a korábbi években sem elégséges költségvetési
forrás. A szakmai
munka lehetősége
egyre szigorúbb feltétekhez kötötté vált, hatósági funkciók
kerültek előtérbe csökkent a költségvetés. 2010-től a
társadalom mélyszegénységbe jutott rétegeninek
kitörési lehetőségei tovább csökkentek, a 2. világháborút
megelőző politika elvei kerültek középpontba: még az „érdemes
szegények segítésére” sincs elegendő eszköz, de szakember
sincs, mert a bérek ebben az ágazatban a legalacsonyabbak. Akik
mégis megmaradtak a szakmában eszköztelennek, kistelepülésen
egyedül dolgoznak, szakmai hátterük kevés, szakmai tudás
központok, mint korábban a Forrás Központok, Módszertani
Intézetek nincsenek.
Mára az erőszak lett a
szimbólum: az elkeseredett ügyfelektől fél a hatóságot
képviselő munkatárs, arról kell tudást szereznie, hogyan védheti
magát, ha gyereket emel ki a családból, ha nem tud segíteni a
családok sorsán, de még temetési segély megszerzésében sem
sikeres. Ha nem képes támogatást nyújtani a legkézenfekvőbb
helyzetekben, mert a jogszabályok és a munkaeszközök hiányoznak,
a kommunikáció ellenségessé válik, s a szakma alapja a bizalom
veszett el. Az inárcsi ügyfél bűne nem menthető, de érthető:
Négy gyerekkel kilakoltatása, köztük egy fogyatékos kisgyerekkel
hajtotta az indulatos tettéig, de kollégánk halála is
rendszerbűnre utal: ha korábban tud beavatkozni különböző
probléma megoldásokkal : adósságkezeléssel,
gyerekek neveléséhez adott támogatással, szállással,
gyerekekkel , de legalább a fogyatékos gyerekkel való szakszerű
foglalkozással, végrehajtás megakadályozásával. Ha az
önkormányzat, a védőnő, az orvos, az ügyfelet védő jogász, a
gyerekeket tanító
pedagógus, a szociális munkással együtt dolgoznak ki már sokkal
korábban beavatkozási célt, ha lenne védőháló a tragédia
talán elkerülhető lett volna. Ma arra gondolok, hogy 44 évet,
ennyit élt egy szociális munkás: életét adta másokért,
miközben árvák maradtak kisgyermekei, ügyfelére börtön vár, s
az Ő gyerekei valószínű állami gondozásba kerülnek. Meghalt a
szociális munkás, és mindenki helyzete nehezebbé vált Inárcson.
Két család gyerekei jövője vált szomorúvá. Rázzon fel ez az
eset: küzdjünk a szakma megbecsülésért, a feltételek
javításáért, a gyerekek jövőjéért!